Hipnoterápia kiegészítve

„(Nemcsak) az én történetem

2014. őszén csontkovácsot kerestünk a férjemmel, Lacit találtuk. Akkor még nem tudtam, hogy sokkal többre leltünk.

Laci kérdezte, hogy „mi a gond?”

-Ijesztő szédüléses rosszul léteim vannak. Nem értem miért, hiszen egészségesen élek – válaszolom.

Halványan elmosolyodott: „Azt majd meglátjuk”.

-Sok zöldséget, sok gyümölcsöt eszem, kevés szénhidrátot, sokat sportolok – magyarázom tovább – , bár igaz, sokat dolgozom, és sok koffeint iszom.

Most, 2016. januárja van, így kellett volna válaszolnom Laci kérdésére:

-Rettenetesen sokat dolgozom. Alig alszom. Irtózatos fáradtságom úgy próbálom meg kibírni, hogy rengeteg kólát, RedBull-t és pörgetőket iszom. Merthogy tökéletes munkaerő akarok lenni, nehogy elveszítsem a munkahelyem. Magatartás- ill. alvászavaros gyermekeim próbálom nevelni ill. altatni, de olyan sarkosan és erőszakosan, hogy az már nekem fáj. Merthogy tökéletes anya is akarok lenni. Majdnem mindennap lejárok súlyzós edzeni, merthogy izmos és fitt akarok lenni. Izmos test, az csak is a tökéletes feleség jellemzője. Igaz annyit idegeskedem a munkám és a családi konfliktusok miatt, hogy alig állok a lábamon.

…Hirtelen, sokszor teljesen váratlanul erős szédülésem és tudatzavarom volt. Látásom sokszor furcsán működött. Irtózatos fázási rohamaim jelentkeztek, gerincemen furcsa bizsergésfélék futkostak, úgy hogy a végtagjaim elzsibbadtak – járni is alig tudtam ilyenkor. A tömegközlekedésen való közlekedés, sok mozgó ember látványa, alvásra készülődés, mind-mind halálfélelemmel töltött el, mert többször ezekben a helyzetekben törtek rám ilyen jellegű „rohamok”

Hogy jutottam el idáig? Apránként. Miért nem állítottam le magam? Mert nem akartam észrevenni, hogy baj van. Egészen addig, míg a testem megálljt nem parancsolt.

Az én történetem ott kezdődött, hogy enyhén figyelemzavaros gyerek voltam gyerekként, amit szorgalommal ellensúlyoztam. Édesanyám módszeres együtt tanulással és szigorral esélyt sem adott arra, hogy elkallódjak. Nagyon szegények voltunk. Azt verték a fejembe (néha veréssel, néha „csak” szigorral), hogy szívós akarattal, de jó tanuló kell, hogy legyek. Nehogy olyan szegényen, éjjel-nappal dolgozva kelljen élnem, mint szüleim. Ez volt első mérföldkő. Diplomás lettem, Közgázt elvégeztem, jó munkahelyem lett. Sok pénzt kerestem, de mindig attól féltem, hogy kiderül figyelemzavaros vagyok és azt fogják gondolni, alkalmatlan vagyok és elveszítem a munkám, pénz nélkül maradok és éheznem kell, mint a szüleimnek…

A gyerekvállalás sem volt egyszerű. Elzáródások és hormonzavar miatt csak átfújással és gyógyszerrel megtámogatva tudtam teherbe esni. Mire ide eljutottunk, kapcsolatunk kisebb válságba jutott, lelkileg beteg lettem. Ez nem fért bele abba a képbe, hogy akaraterővel mindent el lehet érni… Munkahelyemen átalakulás volt, titkolni kellett, hogy gyereket szeretnénk. Sok munka és a nem vagyok teljes nő érzése kitöltötte minden napomat. Amikor megtudtam, hogy végre állapotos vagyok a földön túli öröm és a kétségbeesés érzése töltött el. Kétségbeesés, hogy mikor és hogyan fogom megoldani a helyettesítésemet, óriási volt. Munkahelyemen csak a WC-n simogattam a hasam, nem örülhettem nyíltan. Majd mikor bejelentettem – el se próbálták játszani, hogy örülnek. Azt tartották a legfontosabbnak, hogy a helyettesítésem tökéletes legyen, oldjam meg. A terhességem sem zajlott zökkenőmentesen.: a teherbeesést elősegítő gyógyszer olyan túltermelést indított el a testemben, hogy be kellett feküdnöm a kórházba, mert nem lehetett tudni, hogy megmarad-e a baba és petefészkem… Persze ez alatt is folyamatosan telefonon egyeztettem a munkát, azt hazudva, hogy „szabadságon vagyok”.

Férjemmel a nehéz teherbeesés olyan szinten meggyengítette a kapcsolatunkat, hogy életében először megcsalt, terhességem alatt. Földhöz vert a hír. Emlékszem, ültem a sötét szobában otthon, késő este, mikor hazaértem a munkából… cikáztak fejemben a gondolatok. Most mi lesz? Milyen család lesz a mienk? Család lesz-e egyáltalán? Akarom-e egyáltalán, hogy gyerekünk legyen? És csak sírtam és csak sírtam. Maga alá temetett a bánat és a kétségbeesés.

Aztán beütött az első krach. A terhességem 33. hetében megindult a szülés. Elfolyt a magzatvizem. Befeküdtem kórházba, és infúziót kaptam. Mozdulni sem lehetett. Az infúziót amint levették, rá 2 órára megszületett M. Elrohantak vele, meg sem nézhettem, meg sem ölelhettem. Olyan volt, mint egy rémálom. Akkor még nem tudtam, hogy a neheze még hátravan.

Másnap közölték a hírt, hogy M egy különleges születési rendellenességgel született, amit műtéttel /műtétekkel korrigálni lehet, de tökéletes állapotra hozni nem tudják. Mintha egy szürke üvegen keresztül láttam volna mindent. M olyan kicsi volt, hogy állandó orvosi felügyeletre szorult – nem lehetett velem, nem foghattam meg, 3 óránként mehettem be hozzá 15 percre. Még most is érzem az orromban a fertőtlenítő szagát…

Másfél hónap után mehettünk csak haza. Kezdtünk feloldódni, de 3 hónaposan sérvvel meg kellett műteni M-t. Megint az a fertőtlenítőszag…

Mozgásfejlődésében el-elmaradt, viselkedése nem volt szokványos. Hiperaktív és autista viselkedési formákat vett fel. Nehéz volt vele kimozdulni, játszótéren lenni. Legszívesebben elbújtam volna. Minden perc a játszótéren maga volt a szenvedés. Annyira más volt.

Beszélni nagyon hamar megtanult és sok örömmel járt vele a beszélgetés, az együtt játék. Hihetetlenül gyorsan tanult és jegyzett meg dolgokat. Értelmi szintje messze meghaladta korosztályát. Minden helyen azt kérdeztem, hogy „zseni vagy zizis”? Egyensúlyi állapot látszatában pihegtünk. De, mint egy kard ott lebegett a mindennapok felett az a tudat, hogy hamarosan elkezdődik a műtét sorozat a születési rendellenessége miatt.

Férjemmel még a kapcsolatunk kezdetén megbeszéltünk, hogy két gyermeket szeretnénk. T váratlanul és meglepetésszerűen fogant. Hormonhiány miatt, úgy tudtuk, hogy magától nem lehet gyermekünk. Erre T bebizonyította, hogy az orvosok nem tudnak semmit a lélek rejtelmeiről. Nagy meglepetés volt, hogy terhes vagyok, de nagy ijedtség is egyszerre. M műtétei alatt hogyan tudok terhes lenni? Annyi kérdés és kétség merült fel hirtelen: mi van, ha neki is fejlődési rendellenessége lesz? Mi van, ha ő is koraszülött lesz? Hogy tudok a műtétek után segíteni M-nak, ha terhes vagyok? Na tessék, ez simán összejön, most meg még a terhesség megszakítása is felmerült. Aggodalommal, de úgy döntöttünk, hogy megtartjuk T-t.

Mintha T megsértődött volna.: Alighogy úgy döntöttünk, hogy ha már megfogant, akkor legyen így – el kezdtem vérezni. Úgy nézett ki, hogy levált a méhről és elment. Erős volt már akkor is. Megmaradt, de a terhesség alatt sokszor véreztem. Fekvést, pihenést írtak elő. Hogyan?? M mellett nem lehetett pihenni! Munkámat is el kellett látnom, különben elveszítettem volna a megbízást. Huh.

Utólag visszanézve, nem tudom, hogy hogyan csináltuk végig. Nappal M-val és az ő hiperaktivitásával éltem, éjszaka pedig távmunkában dolgoztam. Még egy ágyat is vettünk a számítógép elé, amin fekve tudtam dolgozni. Volt olyan, hogy M vírusos megbetegedéssel kórházba kellett vinni. Éjszaka felvettem (hiszen még 2 éves sem volt!) és sétálgattam vele, miközben T-val már nagy pocakkal, a terhességem második trimeszterében voltam. Közben meg tudtam, hogy a határidős munka vár otthon.

T időre és egészségesen született. Bár második gyermekem volt, először tudtam átélni, hogy megölelhetem bármikor. Bármikor. Fertőtlenítő szag nincs és egy nagy és egészséges gyerek. Végre. Gyerekágyi depresszióba estem. Nem tudtam, hogy hogyan kell fájdalom és kínlódás nélkül anyává válni. Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hogyan kell szeretni T-t. Fájdalom kell? Nesze! Amint kijöttünk a kórházból rossz tápszert kaptunk, amit nem tudott T szervezete feldolgozni és kezdett komoly kiszáradási tüneteket mutatni. A születését követő hazaérkezésünk után 1,5 nappal azonnal be kellett menni kórházba. Zokogtunk, hogy ne hagyjon minket itt. Ültem a kórházban T ágya mellett, és azon gondolkoztam, hogy mit vétettünk. Végre egészséges gyerekünk születik, most meg elveszíthetjük!?

Két és félévesen műtötték először M-t. Eddig azt hittünk, hogy voltak nehézségeink és megkeményedtünk, de ekkora horror élményekre nem lehet lekészülni…M műtét után meg akart ölelni, zokogott a fájdalomtól, de a kötések miatt fel sem vehettem, meg sem ölelhettem. Zokogtunk mind a ketten. A nővér azzal fenyegetett, hogyha nem nyugtatom meg, akkor a kötések szétjönnek, ezért kénytelen lesz lekötözni M-t. M-t, aki hiperaktív, aki imádta, ha ölelem. Hol van Isten? Az biztos, hogy ott nem volt velünk!….Olyan fájdalmai voltak, hogy vonyított a fájdalomtól. Aztán még háromszor műtötték. Volt olyan év, hogy kétszer is. Megint az a tolakodó, orr legmélyére felkúszó fertőtlenítőszag!!!

M egyik műtéte után a katétere kicsúszott és telefonon felhívtuk este az orvost, hogy mit kell most tenni. Azt az instrukciót kaptuk, hogy vissza kell tolni. Férjemmel a műtéti lábadozástól alélt M felett térdelünk és toljuk vissza a katétert, miközben telefonon konzultálunk az orvossal, és csak akkor veszem észre, hogy T odatotyogott hozzánk és csodálkozva nézi, hogy miért sír M. Szürreális.

Az utolsó műtét után eltelt már 6 év. Olyan mintha nem is velünk történt volna meg. Sűrű homályos érzés telepedett rá. Emlékszem rá, de mégis kezd elmerülni. Pedig volt idő, amikor minden ok nélkül belém hasított egy-egy emlék, amikor M őrjöngött a fájdalomtól.

M viselkedése óvodás kora körül nehezen kezelhető volt. Eltorzultunk mindannyian. Senki nem tudott önmaga lenni. M autisztikus viselkedése virágzott. Én annyit dolgoztam éjszaka, mint egy őrült. Férjem egyre türelmetlenebb lett mindenre. T alvászavaros volt. 7 éves koráig minden éjjel felébredt hajnalban és nem tudott elaludni. Melléfeküdtem és mint egy hontalan a földön aludtam. 7 éven át. Este, lefektetések után, hajnalig dolgoztam és mikor végre hajnal 2 és 3 között lefeküdtem és elaludtam, akkor T átjött, hogy nem tud aludni. Olyan fáradt voltam, hogy állva el tudtam aludni bármikor. Pedig ipari mennyiségben ittam ekkor már az energiaitalokat. Nem hallottam, amit mondtak, mintha egy tejüvegen keresztül néztem volna mindent. Egyre keményebben próbáltam érvényt szerezni a fegyelemnek. Teljes káosz kezdett lenni érzelmi téren. Sokat foglalkoztam a gyerekekkel nappal, ezért keveset tudtam dolgozni. Emiatt egyre többet kellett éjszaka dolgoznom. Emiatt egyre fáradtabb voltam és egyre több kávét, kólát, Red Bullt ittam. Akkor már nagyon szigorú voltam a gyerekekkel. Férjem és én rugalmatlanok lettünk. Úgy elfáradtunk, hogy már mindenen ordítottunk!

2014 őszén megbosszulta magát a testemen elkövetett annyi erőszak: a fáradtság. Idegösszeomlást kaptam. Jött a metró. Én meg a várószéken ültem és nem mozdult a testem. Éreztem, hogy belül zsibogok, az agyam zakatol, de a testem nem akart megmozdulni. Nagy nehezen, mint egy gólem nagy nehezen felálltam és merev végtagokkal felszálltam, de elvesztettem testérzékelésem. A hangok, a fények másként jutottak el az agyamba. Úgy éreztem, hogy mozognom kell, különben végleg megmerevedek.

Orvostól orvosig rohantam. Irány a háziorvos. Nyaki röntgenre küldött.: Nyaki csigolyáim elmozdultak és meszesek. Irány a reumatológus: gyógytornára küldött, javulás semmi. Irány az idegorvos: azt mondta pánik betegségre szedjek gyógyszert. Még rosszabbul lettem a „gyógyszerektől” 2 hónap után, abbahagytam Irány az EEG: epilepsziára hasonlító tüneteim vannak. Talán gyógyszert kellene szednem. Köszönöm, nem kérek többet a mérgekből!

Elkeseredésünkben 2014. őszén csontkovácsot kerestünk, Lacit találtuk. Akkor még nem tudtam, hogy sokkal többre leltünk.

Laci kérdezte, hogy „mi a gond?”

-Ijesztő szédüléses rosszul léteim vannak. Nem értem miért, hiszen egészségesen élek – válaszolom.

Halványan elmosolyodott: „Azt majd meglátjuk”.

És megláttuk:

Apránként, el kezdett kihámozni.

„miért görcsölsz? – kérdezte. „hipnózisban megkérdezhetnéd magadtól..”

Hipnózist próbáltuk, az elején még jól ment. De nem tudtam igazán, teljesen elengedni magam. Mikor a lényegi részhez értünk volna, ki akartam jönni belőle. Megijedtem a saját félelmemtől.

Ekkor ismertem fel, hogy milyen nagyon félek is valójában.

Csontjaimat, csigolyáimat rendszeresen helyére tette Laci és közben, ami még fontosabb volt beszélgettünk, olyan dolgokról is, melyet senkivel nem mertem megbeszélni. Olyan kérdéseket tett fel, melyek csontig hatoltak. Még napokkal később is világítottak a mondatai a fejemben.

Állapotom kissé javult a beszélgetések és csontkovácsolások után, de pár nap elteltével visszaestem. Rosszulléteim üldöztek. Űzött vad voltam. A halálfélelem mindenütt megtalált. Nem tudtam elbújni.

Laci megelégelte szenvedésem és felajánlotta, hogy hipnózis alatt szótlanul jelképesen és eljátszva is öntsem ki fájdalmaimat, félelmeimet. Olyan hirtelen ajánlotta fel, hogy megijedni is elfelejtettem, szerencsére. Csak öntögettem és öntögettem. Potyogtak a könnyeim és minden fájdalmam felszínre tört, csöndben öntögettem és öntögettem. Felemelő volt megszabadulni a fájdalmaktól. Áttörés volt a javából.

„hallottál már a reikiről?” A szó ismerős volt, de semmit nem tudtam róla. Reiki öngyógyítás és energia továbbításról mesélt. Minden szó biztonsággal töltött el. Végre kézbe vehetem a sorsom, az egészségem. Béke költözött a lelkembe. Otthon voltam magamban. Energia van. Energiát kapok és továbbítok. Olyan egyszerű és szép. Éjszakáim nyugodtan vagy nyugodtabban teltek. Megtanultam odafigyelni testem üzeneteire. Ha fáradt vagyok, pihenni kell. Ha nem tetszik valami, nem hagyom szó nélkül. Pofonegyszerű, miért nem ezt csináltam eddig????

Egyszeriben egyértelmű váltak az emberi kapcsolataimban elkövetett hibáim. Mindent nagyon erősen akartam, akár önmagam, akár mások ellenében. Miért? MIÉRT? Elengedni a görcsösen akaró énem, egészen

Egy időben sokat beszélgettem Lacival, nélküle. Magamban. „félsz?” kérdezi a képzeletbeli Laci. Félek, suttogom. „mitől?” A félelemtől.

Reggel jóga, nappal önszuggesztió, este aura-tisztítás és öngyógyítás, Minden nap. Biztos pontok az életemben, amiből erőt merítek.

Nappalok hullámzók. Néha még rám tört a furcsa rosszullét: szédülés, koncentrációs zavar, látászavar, hogy elveszítem a tudatom és a józan eszem… Ijedt kislányként megrettenek, ilyenkor elbukom…. Lélegzés, egységben vagyok a világgal, jól érzem magam mint mikor Zs. átölel, jól érzem magam mint mikor M és T fogja a kezem, biztonságban vagyok lélegzés. Energiát kapok és továbbítok az agyamba, idegrendszerembe, keringési rendszeremnek. Lélegzés. Mély légzés Jobb, már sokkal jobb.

Szorongásom alább hagyott. Próbálkozik, de nem hagyom. Munkáimból sokat leadtam. Többet alszom. Nem iszom semmilyen koffein tartalmú italt, egy kortyot sem. Szeretem a testem. Vigyázok rá. Figyelek a jelzéseire. Sokat lazultam.

Gyerekekkel is sokat beszélgettem a küzdelmeimről. Sokat javultam, szerintük is. Nyitottabb lettem. T. már átalussza az éjszakát. Még mindig magatartászavarosak, de már jobban értem őket. Ha rosszul viselkednek, akkor nem idegeskedek annyit. Ha félnek, megértő vagyok. Én, aki annyit féltem, pontosan tudom, hogy mi zajlik le bennük. Néha még kérik is, hogy energiát továbbítsak vagy náluk végezzem el az esti reiki gyakorlataimat.

Tegnap azt mondta T, a kisebbik fiam, hogy olyan pozitív szeretnék lenni, mint te. Happy end? Nem, de boldogabb vég!”